Szakítás

Dátum: 2019-09-04 09:58:52 | Kategória: Férfiaknak és nőknek is | Balogh Róbert
A poszthoz tarozó kép

Szakítás

 

Az alábbi témákról is szó lesz:

• hogyan keletkeznek a kapcsolatokban a problémák?

• szerelemfüggők – A 12 lépéses módszer.

• Amikor a nő szakít.

• Gyakran elhangzik veszekedések során az ilyen vagyok kijelentés, de mit jelent ez, ha ezt mondom?

• A kapcsolat gyásza.

• Múló állapot.

• Szerelmi kétségbeesés.

• Gyakori a játszmázás annak elkerülésére, hogy elodázzák a szakítást, aminek semmi értelme.

• Társas magány.

• Ahogy a tünetelőírás zavart kelt az önfeledt pofozkodásban és tányércsapkodásban, úgy a spontaneitás elvárása zavart kelt a normál működésben.

 

A következő bejegyzések e témához kapcsolódnak:

Szerelem

https://www.megerzestarskereso.hu/ferfiaknak-es-noknek-is/bejegyzes/szerelem

 

Féltékenység

https://www.megerzestarskereso.hu/ferfiaknak-es-noknek-is/bejegyzes/feltekenyseg

 

Amikor a dolgok kezdenek elromlani...

https://www.megerzestarskereso.hu/ferfiaknak-es-noknek-is/bejegyzes/amikor-a-dolgok-kezdenek


 

"Férfi és nő hogyan is érthetnék meg egymást? Hisz mind a kettő mást akar: a férfi nőt - a nő meg férfit."

 

Karinthy

 

„Megcsaltak, úgy szerettek, csaltál s igy nem szerethetsz.

Most hát a töltött fegyvert szorítsd üres szivedhez.”

 

József Attila

 

„Buddha útja egyszer egy falun vezetett keresztül ahol kisebb tömeg gyűlt köré, és elkezdték sértegetni és gyalázni. Buddha csak állt csendesen, figyelmesen, majd azt mondta:

- Köszönöm, hogy megkerestetek, de most sietnem kell. A másik faluban már várnak rám. Nem tudok rátok több időt szentelni, de holnap visszajövök, és akkor még elmondhatjátok, ami most nem fért bele az időbe. Bocsássatok meg, de mennem kell.

Az emberek nem hittek a szemüknek, fülüknek: ez az ember teljesen rezzenéstelen, magabiztos maradt. Az egyik azt kérdezte:

- Hát nem hallottad, miket mondtunk neked? Nem hallottad, hogy becsméreltünk, hogy szidtunk téged? Ezekre nem is válaszolsz?

Buddha ezt mondta:

- Ha ezekre akartok választ, akkor elkéstetek. Tíz évvel ezelőtt kellett volna jönnötök, akkor biztosan nem hagytam volna válasz nélkül. De engem már nem lehet manipulálni én már nem vagyok szolga, a magam ura vagyok. Saját magam szerint cselekszem, nem mások szerint. Semmire nem tudtok rákényszeríteni. Gyalázni akartatok engem: semmi gond, most megtettétek Elégedettek lehettek. Nagyszerű munkát végeztetek De ami engem illet, én nem veszem magamra a sértéseiteket. És ha nem veszem magamra őket, akkor nincs jelentőségük.”

 

A dolgoknak tehát csak akkor van jelentősége, ha jelentőséget adunk nekik. Önmagában minden történés semleges, és attól függően, hogy mit kezdünk vele, lesz jelentősége vagy marad jelentéktelen. Gyermekkorunktól tapasztaljuk és tanuljuk, hogy az életünkben mik az igazán fontos dolgok, mi számít és mi nem. Gondolataink, érzéseink és érzelmeink igazítanak útba: ha valamin elgondolkodunk, ha érzéseket ébreszt bennünk, biztosak lehetünk benne, hogy annak igenis van jelentősége számunkra. De hogy' számít-e igazán? Azt mi magunk döntjük el.

 

 

Hogyan keletkeznek a kapcsolatokban a problémák?

 

Minden emberi kapcsolat tele van félreértésekkel és ebből eredő konfliktusokkal. Ennek egyik közismert oka az, hogy a nyelv pontatlan. Mindenki egy kicsit mást ért a szavak jelentésén. Ezen elvileg még lehetne is segíteni, hiszen például a matematika képes egészen egzakt módon megfogalmazni állításait. De van egy sokkal alapvetőbb, elvileg is megoldhatatlan nehézség.

Amikor két ember kommunikál, akkor valójában két riporter beszélget a fejükben zajló meccsekről. Mindkettő igyekszik hűen visszaadni a fejében zajló folyamatokat, de természetesen akármilyen pontosan próbálják megragadni a történéseket, mégis kiragadott mozzanatokról tudnak csak beszámolni. Igazából nem értik a fejükben zajló események logikáját, csak értelmezni próbálják. A kedves olvasó most persze csóválhatja a fejét, hogy itt már sántít a hasonlat. Az ugye világos, hogy a riporter például nem tudhatja, hogy a csapat taktikai megbeszélésein milyen fondorlatos terveket eszeltek ki a másik csapat megtévesztésére, ezért amikor számára illogikusan kezd az egyik csapat működni, ő pusztán a látottak alapján próbálja értelmezni a csapat mozgását.

 

Azonban ugyanez történik nap mint nap velünk is. Valaki mond nekünk valamit, mi pedig megsértődünk rajta, s ebből arra következtetünk, hogy a másik nyilván bántóan viselkedett, máskülönben miért sértődtünk volna meg? A valóságban azonban lehet, hogy minket az mozgat, hogy a tekintélyszemélyekkel kapcsolatban szeretünk lázadni, ezért hajlamosak vagyunk félreértelmezni ártatlan megjegyzéseket is. A lázadás hátterében pedig az áll, hogy gyermekkorunkban a számunkra fontos személyek gyakran visszaéltek a bizalmunkkal. Ez ugyanolyan rejtett mozgató, mint a futballmeccsen az öltözőben folytatott taktikai megbeszélés. Amikor éppen tapasztaljuk, hogy megsértődtünk, semmi nem utal arra, hogy a saját múltunk miatt vagyunk ebben a helyzetben sértődékenyek. Ha egy pszichoanalitikus díványán fekve beszélnénk meg ezt a helyzetet, és felvetődne, hogy talán múltbeli sérelmeink miatt reagáltuk túl a helyzetet, még akkor sem tudnánk ezt bizonyítani, csupán egy hihető feltevés volna. Viselkedésünk mozgatórugóit megismerni nem tudjuk, bár alapos elemzéssel valószínű feltevéseket megfogalmazhatunk. Az önismeret lényegében annak a képessége, hogy meg tudjuk jósolni, különböző helyzetekben hogyan reagálnánk. Az önismeret tehát olyasmi, mint amikor egy riporter már annyira ismeri kedvenc csapata játékstílusát, hogy előre meg tudja jósolni, hogyan fog reagálni a csapat az ellenfél akcióira.

 

Amikor két ember elvárásokat fogalmaz meg egymással szemben, vagy ígéreteket tesz egymásnak, vagy a másik viselkedéséből levont következtetésekre reagál, akkor van aztán igazán nagy baj. Hiszen egyetlen riporter sem vállalhat felelősséget azért, hogy miként alakul a meccs, a másik meccsével kapcsolatban meg aztán végkép nem bocsátkozhat jóslásokba, hiszen még csak nem is látja a történéseket.

 

Vegyük például azt az esetet, amikor a mulatós férj megígéri, hogy többet nem issza le magát. Visszatérve a hasonlatunkhoz: vajon a riporter megígérheti, hogy nem lesz több szabálytalanság odalent? Be tudja ezt tartatni a riporter? Nem, nem áll hatalmában, hiszen a meccset nem ő irányítja. A férj otthon bűnbánóan megígéri, hogy nem iszik többet, komolyan is gondolja, ám a haverok között megint el fogják sodorni az események. Bármit is ígért a riporter.

Egy riporter még a saját fejében folyó meccsről sem tud tökéletesen beszámolni, hogyan tudna hát a másik fejében zajlóról megfelelő képet alkotni? A valóságban azonban az emberek ugyanolyan magabiztosan beszélnek arról, hogy szerintük mi folyik a saját fejükben, mint arról, hogy mi folyik a másikéban. Ez azonban többszörös torzítást eredményez, és durva félreértésekhez vezet.

 

Az emberi kapcsolatokban sokszor vezetnek állóháborúhoz a kölcsönös téves feltevések és az azokra adott reakciók.

 

Például: A feleség azért gyötri a férjét, mert az elutasító, viszont a férj azért elutasító, mert felesége folyton gyötri.

Mindketten úgy vélik, igazuk van, jól látják a másik mozgatórugóit, s a másik viselkedésére adott reakciójuk helyes. A kölcsönös sértődések hátterében valószínűleg az áll, hogy mindketten nagyon érzékenyek az elutasításra. A „riporterek" azonban nem így látják, hiszen ők -tapasztalva saját elutasító viselkedésüket - értelmezni próbálják reakciójukat, és ennek okát a másik viselkedésében lelik meg. Az önattribúciós teória szerint például a férj látja önmagát, amint elutasító, és ezt értelmezve megállapítja, hogy „nyilván sértve vagyok, azért vagyok elutasító". A kognitív disszonancia elmélete alapján pedig az mondható, hogy a férj fejében a következő állítások vannak:

1. rendes ember vagyok, szeretem a feleségemet,

2. mégis sértetten viselkedem vele szemben,

3. ennek tehát csak egy oka lehet: a feleségem folyamatosan megsért engem.

 

A kérdés ezek után az, hogyan is lehetne hatékonyan megváltoztatni a fejekben zajló meccsek menetét?

A válasz elvontan a következőképp hangzik:

Olyan verbális és cselekvéses ingereket kell alkalmaznunk, amelyek a „csapatokra" hatnak. Nem a riportert próbáljuk tehát meggyőzni, nem az ő viselkedését akarjuk megváltoztatni, hanem a csapatét. Egy jó edző tud olyat mondani a csapatának, amitől az megváltoztatja a viselkedését. Az edző általában jutalmaz, büntet, illetve megmondja, hogyan kéne megoldani egy helyzetet. Az edző megvonhatja egy játékostól a prémiumot, vagy extra jutalmat ígérhet be a csapatnak siker esetére. Elemezve az ellenfél játékát, új taktikát eszelhet ki a támadások kivédésére.

 

Ma már sokszorosan bizonyított tény, hogy a mentális beállítódásunk valóban jelentős hatást gyakorol a teljesítményünkre, a közérzetünkre, az egészségi állapotunkra, sőt, még az emberi kapcsolatainkra is. Például az élsportban bizonyos szint felett tényleg majdnem minden fejben dől el, erős mezőnyben a győzelem vagy vereség már jórészt a mentális állapoton és felkészültségen múlik. A gyógyítás világában is evidenciának számít, hogy amit elvárunk egy adott szertől vagy eljárástól, az nagymértékben befolyásolja a hatást. Alaposan dokumentált esetek bizonyítják, milyen lenyűgöző öngyógyító erők ébredhetnek a szervezetben a bizakodó gondolatok, a felépülésbe vetett hit, a pozitív elvárások nyomán. De gyakran a kapcsolataink sorsa is azon áll vagy bukik, hogy elég nagy súlyt helyezünk-e mindarra, ami a mi kezünkben (vagyis a fejünkben) van: az értékeinkre, az elveinkre, a meggyőződéseinkre, a józan mérlegelésre, a stratégiaalkotásra. Annak, aki csakis a folyton változó érzései alapján dönt, nagyon nehéz lesz a kapcsolatait jól működtetni, s azokban kitartani.

Ha tehát nem is minden, de számos dolog bizonyosan fejben dől el. Éppen ezért igen hasznos megtanulnunk, miként formálhatjuk a gondolatainkat, a mentális beállítódásunkat úgy, hogy ezek minél inkább segítsenek, ne pedig hátráltassanak.

 

A jól működő párkapcsolat egy olyan hatalmas lelki erőforrás, amely az élet minden területére kihat. Ez a „biztos háttér” a záloga a sikeres életnek, nem pedig fordítva. Gondoskodni kell tehát róla, törődni vele, ápolgatni, rendben tartani, hogy ne mérgezze, hanem energiával töltse fel a mindennapokat. Ezt felejtik el sokan, akik egy széthullóban levő kapcsolat romjain keseregnek, és még mindig nem értik, mi volt a baj. Legtöbbször csak ennyi: hiányzott a törődés. A törődés a másikkal, a kapcsolattal és önmagukkal. Ahhoz azonban, hogy ezt meg tudjuk tenni, ismernünk kell a másik igényeit, tulajdonságait, vágyait és korlátait, ahogy önmagunkét is. Tudnunk kell, hogy a párkapcsolat sem magától megy jól vagy rosszul, hanem két ember együttműködése építi vagy rombolja.

   Fogalmazd meg, hogy mit vársz a kapcsolatodtól, és rá fogsz jönni, hogy valójában nem is olyan sok mindent. Az élet egyszerűbb, mint gondolnád. Elvek, erkölcsi és társadalmi normák? Tényleg ezek számítanak? Fenét! Csak az számít, hogy belül mit érzel. Valakit vagy szeret az ember, vagy nem. Valakihez vagy vonzódik, vagy nem. Ennyi. Persze, idővel bonyolódik egy kicsit: mindenki rájön, hogy az ész szava is számít, de az alapelv mégiscsak az, amit az érzelmek súgnak. Hiába határozod el, hogy jó lesz a pároddal, ha belül nem így érzed. A titokhoz hozzátartozik az is, hogy merd elfogadni a saját érzéseidet, tudd megragadni a megfelelő pillanatot vagy éppen továbblépni, ha kell.

A hibás gondolatokat, a lelki zsákutcákat fel kell ismerni és meg kell változtatni ahhoz, hogy tovább lehessen lépni a harmonikusabb kapcsolat felé, vagy a már működő kapcsolatban meg lehessen őrizni a tüzet, az energiát és a játékosságot.

 

Életünk nagy részében nem az számít, hogy éppen mi történik velünk, hanem az, hogy hogyan reagálunk a történésekre. Nem az határozza meg a másik emberrel való viszonyunkat, hogy milyen érzéseink keletkeznek, hanem az, hogy mit kezdünk ezekkel az érzésekkel, hogyan mondjuk el, hogyan kezeljük őket. Hiszen a másik erre fog reagálni, neki is az számít, amit megérez abból, mi mit mondunk vagy teszünk. És ebben a folyamatban a férfi és a nő nagyon is különbözik egymástól. A nő beszél, a férfi hallgat. A nő kérdez, a férfi válaszol, de a nő nem azt hallja, amit a férfi mond. A nő érez, a férfi ért. De ha nem ugyanazt érzik és értik, akkor félresiklik minden, és a legjobb akarat ellenére is működésképtelen lesz a kapcsolat. Vagyis nem az a lényeg, hogy'' miről beszélgetünk, hanem az, hogy hogyan.

 

Aki szakítani akar valakivel, először többnyire igyekszik összegyűjteni a szakítás melletti indokokat. Listát állítunk össze társunk „bűneiből”, aztán egy szép napon összegyűjtjük a bátorságunkat és a szemébe vágjuk: „Itt a bizonyíték. Visszaéltél a bizalmammal, ezért aztán elég okom van arra, hogy elhagyjalak.”  Ha valakivel be akarjuk fejezni kapcsolatunkat, fontos, hogy megszabaduljunk iránta érzett negatív érzelmeinktől, és visszataláljunk a régebben iránta érzett szeretethez és örömhöz. Ha a szeretet a kommunikáció hiánya miatt háttérbe szorul, az óhatatlanul a szeretet csökkenését okozza. Ha nincs bennünk szeretet és elfelejtjük, tulajdonképpen mi hozott össze bennünket, ugyanúgy nem tudjuk a másiknak szépen megmondani, hogy nem ő az igazi, mint ahogyan szeretet nélkül ezt az igazinak sem tudjuk bevallani.

  Ha valakitől elválunk, azért nem kell tőle megvonnunk szere- tetünket is. Ha tisztességesek vagyunk önmagunkkal szemben, és fel tudjuk dolgozni az illető iránt érzett negatív érzelmeinket, biztos vagyok benne, hogy vissza tudunk találni iránta érzett szeretetünkhöz. Ez az új társ keresésében is segítségünkre lehet.

 

„Üdítsetek fel engem almákkal; mert betege vagyok a szerelemnek”? – olvashatjuk az Énekek énekében. Úgy hiszem, az elhagyott szeretők már egymillió évvel ezelőtt is keresték a figyelemelterelést és a napfényt, közhelyeket találtak ki, gyógyfüvekből orvosságot készítettek, testmozgást végeztek és mosolyogtak, hogy enyhítsék a szerelem kínjait.

 

 

szerelemfüggők – A 12 lépéses módszer

 

A „12 lépéses program” olyan módszer, amellyel új embereket ismerhetünk meg, új megoldási mechanizmusokat tanulhatunk, új élet- és szerelemperspektívát fejleszthetünk ki. Ez az innovatív mozgalom az 1930-as években született meg, amikor két amerikai, „Bill W.” és „dr. Bob” megállapodtak, hogy úgy küzdik le alkoholfüggőségüket, hogy a nap vagy az éjszaka bármely szakában, ha rájuk tör az alkohol utáni vágy, beszélnek egymással. Erre az ötletre alapozva alkották meg az anonim alkoholisták (AA) elvrendszerét és szertartásait. Ma már több mint száz hasonló csoport létezik a különböző függőségek leküzdésére, az anonim játékfüggőktől az anonim kényszeres evőkön keresztül az anonim szex- és szerelemfüggőkig. Minden csoport egy tizenkét lépéses programot követ – jelszavak, elvek és gyakorlatok zseniális tárházát, amely világszerte számtalan függőnek segített már a gyógyulásban.

  „Csak a mai nap” – ez az egyik alaptétel. Az anonim alkoholisták számára irreális (ha nem lehetetlen) elgondolni, hogy életük hátralévő részére felhagyjanak az ivással. Azonban óráról órára ellen tudnak állni a kísértésnek. „Csak a mai nap” – mondják – „nem fogok inni”. Ugyanígy a csokifüggő elhatározza, hogy aznap nem nyúl egy szelet csokoládé után sem. A szerencsejátékos elhatározza, aznap nem fogad. A csalódott szerelmes pedig megfogadja, hogy nem keresi a kapcsolatot volt kedvesével – ma nem.

  „Ha nem akarsz elcsúszni, ne járj csúszós utakon” – hangzik egy másik 12 lépéses jelmondat. A szerelemfüggőkre alkalmazva ez például azt jelentheti, ne menjünk olyan éttermekbe, ahol együtt vacsoráztunk korábban. Vásároljunk vagy eddzünk új helyeken. Ne hallgassuk azokat a dalokat, amelyeket együtt hallgattunk. Kerüljük azokat az „embereket, helyeket és dolgokat”, amelyek vágyakozást válthatnak ki belőlünk az ex iránt.

  Egy másik híres anonim alkoholista jelmondat így szól: „Az első italtól rúgsz be.” A függők jól tudják, ha lehajtják az első pohár Martinit, vagy elmajszolják az első csokis fánkot, akkor biztos lesz majd egy második vagy harmadik is. Tehát ugyanígy ne ejtsünk meg egy telefonhívást, ne írjunk „csak egy” e-mailt, és ne kóboroljunk egyszer sem a másik lakása környékén. Az első kapcsolatfelvételi kísérlet óhatatlanul további kontaktusokhoz vezet – és további szenvedéshez.

  Talán a legszellemesebb jelszó az, hogy „láss túl az italon”. Az anonim alkoholisták számára ez annyit jelent, hogy ha egy elegáns esküvői fogadáson állva a pezsgőt szürcsölgető csinos vendégeket figyeljük, képzeljük tovább az eseményeket egészen a lehetséges befejezésig: a pusztító ivászatig, amely akár hónapokig is eltarthat. Az alkoholistákhoz hasonlóan a boldogtalan szerelmesek is hajlamosak romantizálni a dicső múltat. A nagyszerű pillanatokkal az emlékezetükben felkapják a telefont, és felhívják volt partnerüket. Gondoljuk csak tovább az örömteli pillanatokat, és jussanak eszünkbe a rémes hétvégék, amikor hiába vártuk „igaz szerelmünk” hívását.

 

Amikor a nő szakít

 

Most felteheted a kérdést: mi a helyzet, ha a lány dob téged?

      Semmi. Bármit is adtál neki, egy biztos: a legdrágább kincsedtől nem foszthatott meg. A söröd még mindig a hűtőben van.

      Egyébként ha rájössz, hogy bombázó kis barátnőd szarvakat varázsolt a fejedre, jusson eszedbe Ignác bácsi okossága:

      – Inkább vagyok benne egy jó bótba’ felesbe’, mint egy rosszba’ egészibe.

      Különben az ilyen eseteknél el kell gondolkodnod azon, mi lehet az oka annak, hogy a csaj mással szórakoztatta magát. Lehet, hogy lelki okai vannak a dolognak, esetleg egyszerűen nem illetek össze, ám az is előfordulhat, hogy egészen máshol kell keresni a hibát.

      – Tudtam! Tudtam! – üvöltözöd, amikor rajtakapod a cicust a legjobb haveroddal. Ilyenkor megtörténhet, hogy pengeéles választ kapsz:

  • Aha. De ő most is tud.

 

      A románc rengeteg élvezetet és boldogságot jelent, de kellemetlen perceket is szerezhet. Az első benyomás csalóka lehet, és néhány randi után kiderülhet, hogy álmaid asszonya még annyira sem izgalmas, mint a fészekrakóknak készült vetélkedőműsor. Ilyenkor a lány tudomására kell hoznod, hogy nem akarod folytatni a kapcsolatot. Az ismeretség elején a szakítás viszonylag kevés fájdalommal jár: minél kevesebb időt töltöttetek együtt, annál könnyebben dobhatod. Ilyen helyzetben elég egy telefonhívás is, amiben közlöd, hogy élvezted az együtt töltött időt, de szerinted kár tovább erőltetni a dolgot. Esetleg füllenthetsz: megmondhatod, hogy a régi barátnőd békülni akar, és nem tudsz ellenállni a kérésének, ezután jöhet a párkeresés például a Megérzés társkereső programra eljösz és aztán következhet a randevú, majd pár rapid randi után párkapcsolatban is vagy, ahol jöhetnek a viták, mivelelkreülhetetlenek. az

      Ha a kapcsolat már szilárdabb alapokon nyugszik, a szakítás sokkal nehezebb és problémásabb. Ha hirtelen elhatározással hajtod végre, személyesen közöld a lánnyal. Viselkedj kedvesen, és szükség esetén hagyd, hogy a válladra borulva jól kisírja magát. Ebben a helyzetben elég nagy kegyetlenség levélben megírni, vagy telefonon közölni a tényeket. Különben mindegy, melyik módszert választod, mert úgysem tudod fájdalommentessé tenni a dolgot.

      Jó megoldás a mosolyszünet felajánlása is. Közöld, hogy egy kis időre van szükséged – körülbelül egy hétre –, mert rendezni akarod az érzelmeidet. Ezzel előre figyelmezteted a lányt a szakítás veszélyére, így amikor megtörténik, kisebb lesz a döbbenete meg a fájdalma.

      Vannak nők, akik nagyon rosszul reagálnak a szakításra. Lehet, hogy eddig racionális embernek tartottad a barátnődet, ám ez a tulajdonság azonnal lefoszlik róla, amit véget vetsz a kapcsolatnak. Lehet, hogy vérbosszút fogad ellened. Ilyenkor vagy hálát adhatsz az égnek, hogy még időben leugrottál a szekérről, vagy komolyan át kell tanulmányoznod a Rióba induló repülőgépek menetrendjét. Elképzelhető, hogy a kidobott lány megpróbál leégetni téged a barátnői, esetleg a te barátaid előtt is. Ebből a kusza, és gyakorta fájdalmas helyzetből csak úgy tudsz kikeveredni, ha a lehető legnagyobb ívben elkerülöd a hölgyet.

      Ha olyan hosszú távú kapcsolatnak vetsz véget, aminek során együtt éltetek, még több problémával talál hatod szemben magad. Felizzik a vagyon fölötti vita, ki költözzön el és ki maradjon stb. Bizonyos emberek számára a perpatvar puszta gondolata is elég ahhoz, hogy a béke érdekében fenntartsák a kapcsolatot. Ha nem érzed jól magad a partnereddel, az a legjobb, ha a lehető leghamarabb könnyes búcsút vesztek. Minél tovább húzod-halasztod a dolgot, annál nehezebb lesz megtenni. Ha nem szeded össze a bátorságodat, a végén azon kaphatod magad, hogy az oltár előtt állsz egy lánnyal, akit semmi kedved elvenni.

 

Iszonyú fontos kérdés, hogy jól ismerd magadat, a saját erősségeidet, gyengéidet és igényeidet, hogy ne válassz olyan embert társul, akiben felfedezed azokat a tulajdonságokat, amelyekkel nem tudsz kompromisszumot kötni. Állítom, hogy a tönkrement kapcsolatok nagy részének már a legelső percében benne van a bukás, mert maga a választás elhibázott.

 Jól kell pozícionálnod magad, mondják a szakemberek, ami azt jelenti, hogy mindent figyelembe véve, mondjuk, egy tízes skálán hol helyezed el magad - mert ha egyenrangú kapcsolatot akarsz, hasonló pozíciójú társat kell választanod. Ezért is kell nagyon jól ismerned magad, mert ha többet gondolsz magadról, mint amennyit érsz, akkor fölé fogsz választani, ha pedig kevesebbet, akkor alá. Mindkét esetben már a kapcsolat kezdetén kódolva van a kudarc és szakítás lesz a vége!

 

Ha nem úgy éled az életed, hogy alapvetően azt gondolod róla, hogy az szép és tartalmas, s a gondok, bajok ellenére minden nap tartogathat valami csodálatosat, akkor tökmindegy, hogy kire találsz rá, úgyse leszel boldog. Amíg a matematikában két fél egy egész, addig a párkapcsolatban két egész egy egész.

Fontos, hogy tisztában legyél azzal, mit tudsz adni, és mi az, amit kapni szeretnél egy kapcsolatban. Ez alapkérdés, mert ez képes két embert összetartani, amikor az érzelmek már nem olyan lángolóak, pusztítóak és tornádószerűek... (Kis kitérő: az a vicc megvan, hogy miben hasonlít a nő és a tornádó? Amikor jön, akkor nedves, forró és ellenállhatatlan. Amikor megy, akkor viszi a házat, a kocsit és a nyaralót...) Ami a leglényegesebb: tudod-e azt adni, amitől az a másik jól fogja magát érezni a kapcsolatban?

 Van egy zsidó tanmese, miszerint Sára elmegy a rabbihoz, és azt mondja neki: rabbi, halálosan szerelmes vagyok Dávidba, és hozzá szeretnék menni feleségül. Miért? - kérdezi a rabbi. Mert imádom, és boldog szeretnék lenni! Elmegy a rabbihoz Dávid is, elmondja neki, hogy halálosan szereti Sárát, és feleségül akarja venni. Miért? - kérdezi megint a rabbi. Azért, mert halálosan szerelmes vagyok belé, és boldog szeretnék lenni! Azt mondja a rabbi: akkor ne házasodjatok össze. Majd akkor kössétek össze az életeteket, ha azért teszitek, hogy a másik boldog legyen. Ez egy nagyon bölcs gondolat. Ha adni akarsz a másiknak, és a másik is adni akar Neked, akkor biztos, hogy az egy jó minőségű kapcsolat lesz. Sokkal tartósabb, sokkal értékesebb, sokkal időtállóbb. Arról nem is beszélve, hogy minél többet adsz, annál többet fogsz kapni. De ha mindig csak kapni akarsz, akkor egyszer csak elfogy, amit a másik adni tud és szakítás lesz.

 

Addig, amíg két ember spontán és őszinte tud maradni egymással, amíg egyik sem fél a másiktól, addig izgalmas, veszélyes, életteli marad a kapcsolat. Abban a pillanatban, amikor az egyik vagy a másik megszűnik azáltal, hogy már nem mond el mindent, amit gondol, érez és tesz, amikor a kettő már nem birkózik az igazságért, hogy az megjelenhessen közöttük, tulajdonképpen vége a kapcsolatnak.

Legyünk ketten egyek, és az az egy legyek én! Nem szabad átadni magad a másiknak. A behódolás, az engedelmesség, az eltűrés megöli a kapcsolatot. Ha viszont mindkét partner átadja magát a szituációnak, amiben találják magukat, amiben mindketten részt vesznek, akkor tartós és tápláló lesz a frigy.

 

 

Ilyen vagyok!

 

Gyakran elhangzik veszekedések során az ilyen vagyok kijelentés, de mit jelent ez, ha ezt mondom?

 

Az „én ilyen vagyok” nem jelent mást, mint azt állítani, hogy nem akarom megváltoztatni a tetteimet, azt, amit csinálok. Ha rajtakapnak, hogy loptam, akkor, ha elhiszem, hogy tolvaj vagyok, lophatok bármikor. Bár szégyellem magam, sőt sajnálhatom is magam, de hát mit tehetnék. Tolvaj vagyok, és a tolvaj lop. Az igazság az, hogy lopok-e, vagy sem, nem attól függ, ki vagyok, hanem attól, mit engedek meg magamnak. Ha szégyellem magam, nem változom. Vergődöm az identifikálásban, foglya vagyok a címkének. Ha lelkiismeret-furdalásom lenne azért, amit tettem például mással randiztam, megfogadhatnám, hogy ezt soha többé nem teszem: nem randizok mással.

Ha egy kapcsolat ára az, hogy a szabadságom feladásával kell fizetnem érte, akkor az a kapcsolat meg fog gémberíteni, meg fog betegíteni engem. A szeretet örül a másiknak úgy, ahogy a másik van, az ő másságában. Egy szamárból kifaragni egy királyfit nem szeretet, hanem vágy, sőt nagyon durva és kegyetlen vágy, amiben egy csepp szeretet

sincs. Pygmalion egy szobrász volt, aki beleszeretett a szobrába. Aki a másikban arra vágyik, hogy az azzá váljon, akit ő szeretne, az nem szereti a másikat. Ha szeretetből alkalmazkodom hozzád, remek, de ha félelemből, akkor végünk van.

 

Abban a pillanatban, amikor egy párkapcsolatban az egyik vagy másik fél elveszíti a bátorságát, és már nem meri megmondani a másiknak a tutit, akkor válik minden unalmassá, megjósolhatóvá. Megszűnnek a meglepetések, és úgy teszünk, mintha sokkal jobban ismernénk egymást. Ha egy egysejtű organizmus tudja, mit akar - több fényt, kevesebb nedvességet, több meleget -, akkor az ember is lehet elég bátor, hogy őszintén jelezze, miből akar többet, miből kevesebbet, mennyi a pont jó. Ez az őszinteség, ez a bátorság a szakítás

ellenszere.

 

Erich Fromm Szerint az, aki nagyon szeret szerelmes lenni, nem tart hosszú kapcsolatot, mert nem változtatja szeretetté a szerelmet. Szerintem viszont, ha két ember spontán és őszinte, újra és újra egymásba szerethetnek. Azok a falak, amiket ma áttörünk, holnapra újjáépülnek, és a szeretők újra és újra áttörnek a falakon. Akkor hűl ki egy kapcsolat, amikor ezt már nem csinálják. Amikor már nincs meglepetés, ami végtelenné teszi a szeretők beszélgetését, együttlétét.

 

 

A kapcsolat gyásza

 

Rengetegen keresnek úgy társat, hogy majd ők megmutatják - „te elhagytál engem, de én azért is találok valakit, akinek kellek!”. Ilyenkor a fő szempont: leverni azt, aki levert Téged, ezért lehetőleg fiatalabbat, gazdagabbat, jobb külsejűt keresel a réginél, mert még neki választasz! Ezt így nem érdemes csinálni - hidd el nekem, ha találsz is valakit, akkor sem leszel boldog, mert még nem magadnak keresel, hanem ő ellene.

 

Múló állapot

 

Amilyen váratlanul érkezik a szerelem egy ember életébe, éppoly gyorsan el is múlhat. Violetta így énekel erről Verdi tragikus operájában, a Traviatában: „Egyetlen jó a kéj! / A szerelem gyorsan elröpül, mint rózsáról az illat”.

Platón is megemlékezik a szerelem istenének e vonásáról: „Nem született halhatatlannak és nem is halandónak, hanem ugyanazon a napon él és virágzik, … majd meghal s ismét újraéled”. A szerelem ingatag, múlékony és nem túl állhatatos. Elmúlik, aztán újra visszatér, majd ismét szertefoszlik.

A szerelem tüze általában lanyhul, ha a partnerek a mindennapi közös élet örömeit megosztják egymással, és sokszor egy másik, sokkal nyugodtabb agyi folyamat váltja fel: a kötődés, a nyugalom és a másikkal való egység érzése.

 

A szerelem bizony idővel megfakul. Kezdetben még heteket, hónapokat töltünk azzal, hogy hosszú e-mailekben, bensőséges beszélgetések és közös élmények (éttermek, koncertek, partik, sportesemények és az ágyban töltött örömteli percek) segítségével udvarolunk. Egyfolytában azon vagyunk, hogy elkápráztassuk szerelmünket. Néha olyan eufóriát élünk át, hogy aludni is alig bírunk. Aztán ahogy a hónapok évekbe fordulnak, a romantikus boldogság mélyebb egységgé érik: hosszú távú kötődéssé. A romantikus izzás egyes esetekben a hosszú kapcsolatokban is folytatódik. A szenvedély még feléled nyaralás közben, vagy más újszerű és kalandos események idején. A vad eksztázis, a duzzadó energia és a rögeszmés gondolatok általában idővel lanyhulnak, és átadják helyüket a biztonság és nyugalom érzésének.

 

Nem tudjuk, pontosan hogyan csillapítja le az agy a szenvedély kezdeti viharát. Az alábbi három magyarázat elképzelhető: vagy a dopamint (és valószínűleg a norepinefrint) termelő és szállító agyterületek kezdenek kevésbé aktívan működni, vagy pedig az idegvégződéseken elhelyezkedő receptorok veszítik el fokozatosan érzékenységüket. Az is előfordulhat, hogy más, az agyban megtalálható kémiai anyagok kezdik elfedni vagy gátolni a szenvedélyért felelős területek működését. Bármi legyen is a jelenség biológiai magyarázata, a test fokozatosan lenyugszik.

 

A szerelem megfakulása kétségtelenül az evolúció műve. A heves szerelmi szenvedély rengeteg időt és energiát emészt el. Az ember lelki békéje és a mindennapi cselekvések szempontjából (beleértve a gyermeknevelést is) határozottan hátrányos lenne, ha éveket töltenénk azzal, hogy megszállottan bolondulunk társunkért. Ez az agyi folyamat elsősorban egy cél érdekében alakult ki: arra ösztönözte elődeinket, hogy „különleges” partnert keressenek és találjanak maguknak, és kizárólag „vele” közösüljenek, míg meg nem történik a fogamzás. Ekkor azonban a pároknak fel kellett hagyniuk azzal, hogy egymásra figyeljenek, és el kellett kezdeniük felépíteni egy olyan biztonságos szociális környezetet, amelyben együtt fel tudják nevelni csodálatos utódaikat. A természet megajándékozott minket a szenvedéllyel. És aztán békét adott nekünk – mindaddig, míg újra szerelmesek nem leszünk.

 

Sajnos, semmilyen módon nem tudod megspórolni magadnak az úgynevezett gyászmunkát, amelynek megvannak a kikerülhetetlen fázisai. Ha egészséges módon zajlik, az első nyilvánvalóan a sokk. Amikor látszólag boldog párkapcsolatban élsz, szereted a másikat, és úgy gondolod, hogy viszontszeretnek, akkor gyakran szelektív vakká válsz, és nem veszed észre azokat a figyelmeztetéseket, amelyek arra mutatnak, hogy a másik már kifelé kacsingat a kapcsolatból.

 Akár még a teljesen nyilvánvaló, szinte ordító jelekre sem figyelsz fel, mintha azokat valami varázsló tüntette volna el a szemed elől - pedig ott vannak. Ezért, amikor a másik egyszer csak azt mondja, hogy ne haragudj, mást szeretek (vagy ha mást nem is, hát Téged sem), úgy érzed, mintha az ufók elvitték volna a csontjaidat a testedből, vagy mintha megállt volna a föld. Az ilyesmit hirtelen nem lehet feldolgozni, csak ülsz dermedten, vagy hisztérikusan elkezdesz sikoltozni. Aztán ez a két állapot váltogatja egymást hosszú ideig.

 Ezután jön a második fázisa a folyamatnak: a hárítás. Konokul hajtogatod, hogy ha eltelik egy-két nap, akkor biztosan meg fogja magát gondolni. Talán csak arra kíváncsi, hogyan reagálsz. Biztos, hogy nem is szereti igazán azt a másikat, rá fog jönni, hogy téged szeret. Jó is, hogy elment, most legalább majd megtudja, mit jelentesz neki. Vagyis keresed, kutatod azokat a mankókat, amelyekbe belekapaszkodhatsz, hogy elhitesd magaddal: az egész egy nagy-nagy félreértés, és a másik igenis vissza fog jönni. Sőt, az is lehet, hogy csak egy rossz álom, és mindjárt fölébredsz, ő pedig ott fekszik melletted, és ugyanúgy szeret, mintha mi sem történt volna. Ez is eltarthat egy darabig.

 A harmadik lépcső: a harag, a düh, amiért ezt tette veled. Ez is egy kikerülhetetlen, ráadásul nagyon egészséges fázis, amin keresztül kell menni. Sokan elkövetik azt a hibát - aminek később hosszú-hosszú ideig isszák a levét hogy azt akarják mutatni a világ felé: mit nekem, hogy elment, én erős vagyok, nem visel meg a dolog. Ez a reakció rendkívül káros, egyrészt, mert hazugság, másrészt, mert őrületes erőfeszítést követel. Ha sem a családod, sem a barátaid, de még saját magad előtt sem mersz gyengének mutatkozni, akkor a benned tomboló iszonyatos düh - amely néha egy életen át sem tud kitömi - annyi energiádat felemészti, annyira felőröl, hogy egy idő után alkalmatlanná válsz mindenre.

Felnőttként sajnos kordában kell tartanod az érzelmeidet - de igenis meg kell találni az időt és a helyet arra is, hogy kibőghesd, kitombolhasd magad, hogy átjárhasson a fájdalom, és utat adj mindannak, amit akár jogosan, akár nem jogosan érzel. Jogosan vagy nem jogosan? Ezen a ponton még mindegy. Ha valaki éppen elhagyott, megcsalt, porba tiport, korai rögtön azon gondolkodni, hogy mi ebben a te részed, és mi a másiké - előbb meg kell élni a szenvedést, el kell gyászolni a kapcsolatot, és a fájdalomnak, mint egy gennyes kelésnek fel kell fakadnia, ki kell tisztulnia.

Ha egy egészségesen működő nőnek valami baja van, akkor hazamegy, felveszi a telefont, végighívja az összes barátnőjét, és mire lerakja a kagylót, addigra, mint egy pszichoterápiában, kibeszélte magából a fájdalma egy részét. Mert minden barátnőjének újra és újra elmondta, mit tett az a szemétláda, mindegyik adott neki használható és használhatatlan tanácsokat, különböző nézőpontokból világították meg a problémát, de főleg együtt éreztek vele. Napi néhány órás körtelefonnal a fájdalmon sokat lehet enyhíteni - ez egy kicsike, de fontos lépés. Ebből a szempontból a férfiak lényegesen nehezebb helyzetben vannak, mint a nők, mert ha nagy fájdalom éri őket, általában bemennek a barlangjukba, befalazzák, és addig nem jönnek ki, amíg nincsenek túl a krízisen.

Meg kell tanulni, hogy képes legyél gyengének mutatkozni az arra érdemes emberek előtt, mert ez nagyon sokat segíthet ebben az úgynevezett gyászmunkában.

Tehát a harmadik lépés az, hogy a haragnak, a dühnek és minden indulatnak teret kell engedni, mert ha benned ragadnak, akkor tényleg nagy bajt okozhatnak. Bőgd ki magad, amikor csak jólesik, mondd el a barátnőidnek vagy férfi esetén a barátoknak a történetet újra meg újra, ne próbálj elmenekülni a fájdalom elől! Ismered azt az érzést, amikor ébredés után még félig kába vagy, de a gyomrodban már ott kavarog egy furcsa, kellemetlen görcs, ami azt jelzi, hogy valami baj van, csak az agyad még nem azonosította be, hogy mi az? Ez egypár másodpercig tart csak, és akkor beléd nyilall: ja, igen, elhagyott. Szörnyűséges erre eszmélni reggel, de ha teljes lényeddel átadod magad a fájdalomnak, akkor el lehet jutni egy olyan pontig, amikor már nem ébredsz és nem alszol elsírva, amikor már szinte unsz róla beszélni. És ez a cél: addig kell beszélni róla, amíg bele nem fáradsz!

 Amikor már nem a véletlenül ott felejtett pólójában alszol, és az addig féltő gonddal őrizgetett fél pár zokniját is kidobod, mert azt mondod, hogy a fene fogja itt szagolni tovább - az az elfogadás. Amikor úgy döntesz, hogy ennek a brazil szappanoperának véget vetsz, mert ez már a 342. rész, és kezd rém unalmassá válni - akkor nyugodtan lapozhatsz. Amikor már nem mobiltelefonnal a nyakadban jössz-mész porszívózás közben, mert hátha éppen akkor hív - akkor elkezdheted újra összerakni magad. Ha ki tudod kapcsolni a mobiltelefont, az már egy nagyon sarkalatos pontja a gyászfeldolgozásnak. Amikor nem rezzen össze a gyomrod meg a lelked minden egyes csörrenésre, és már nem úgy mész haza, hogy remegő ujjal keresed az üzenetrögzítő gombját, akkor valószínűleg kezdesz rájönni arra, hogy nélküle is van élet.

Ha tehát már egyértelműen látod, hogy itt nem lesz több szép napfelkelte, naplemente ezzel a nővel vagy pasassal, hanem új életet kell kezdeni, ennek első lépése legyen az, hogy keresel a múltadban valami olyan szituációt, amikor nagyon vidám és boldog voltál. És most furcsát fogok mondani: tanuld meg ezt a jelenetet! Jó alaposan, a legnagyobb részletességgel gondold végig, hol játszódott. Zárt vagy nyílt térben? Ha zárt térben, akkor milyen színű volt a fal, hogyan volt berendezve a szoba, milyen színűek voltak a bútorok? Ha nyílt térben, akkor milyen volt a növényzet, sütött a nap vagy esett az eső? A szereplőket is meg kell tanulni: kik voltak ott, milyen ruhát viseltek, milyen volt a frizurájuk, mit mondtak egymásnak, és egyáltalán, hogyan zajlott az a történet, amelynek a végén biztos, hogy elmosolyodsz, ha eszedbe jut. Próbáld ki - ha ennyire részletesen és intenzíven felidézel egy számodra kedves epizódot, garantáltan jó érzés tölt majd el. Választhatsz egy sztorit a gyerekkorodból, a gimnáziumi évekből vagy akár tavalyról, a lényeg, hogy pozitív legyen, vicces legyen, örömet okozzon neked. Ezt tanuld meg a lehető legnagyobb pontossággal, és amikor észreveszed, hogy az agyadban megint elkezdődik a brazil szappanopera, akkor, mint egy unalmas CD-t, cseréld ki a másik, neked kedves sztorira. Percről percre menj végig a jeleneten, amelynek a végén minden egyes alkalommal egy nagyon kellemes érzés árad szét benned. Jó rögtön két-három ilyen „CD”-t is készíteni, hogy ne unjál rájuk, és amikor jönne a brazil teleregény következő epizódja, akkor hol az egyiket tedd be helyette, hol a másikat. Ez egy nagyon jó

Technika, amivel meg lehet akadályozni azt, hogy mint az imamalom, ezerszer is tök fölöslegesen végigpörgesd a múlt eseményeit.

A másik módszer, ami nagyon célravezető, a sport. Persze mindenkinek más és más mozgásforma a megfelelő. Én ebben az esetben azt tanácsolnám, hogy valami koreografált órára menj el, még akkor is, ha bénán csinálod. Step aerobik, dance aerobik, vagy akár valamilyen tánctanfolyam -bármi, ahol meg kell jegyezni a mozdulatok sorrendjét, mert különben összegabalyodik a lábad, és nekimész a többieknek. Ez olyan, akár egy agymosás, mert egyszerűen képtelen vagy bármi máson gondolkozni, mint hogy jobbra kettő, balra kettő, oldalt lép és fordul. A kemény mozgás hatására felszabadulnak azok a bizonyos boldogsághormonok. De kizárólag akkor, ha az edzés végére szakad rólad a víz, és úgy érzed, hogy mindjárt el fogsz ájulni - akkor jól csináltad, és biztos lehetsz benne, hogy elönt az eufória.

Amikor már újra benne vagy a „most”-ban, amikor már nem a múlt motivál, mert rájössz, hogy az egy lezárt, halott dolog, eltemetted, vége, akkor tovább lehet menni, és lehet találni új célokat, új elfoglaltságokat, új hobbikat - egy új életet.

 Nagyon jó módszer, ha ilyenkor arra törekszel, hogy lehetőleg mindig legyen tele anaptárad. Legyen mindig hova menni, mit csinálni, megkeresni a sikerélmény felé vezető utakat. Mindenfélét ki lehet ám találni! Felszabadult egy csomó időd, mert nem kell alkalmazkodni, mert sajnos (vagy hála istennek) már nem vele töltöd az estéidet.

 Ha már itt tartasz, akkor eljött az ideje annak is, hogy őszintén és következetesen végiggondold, min ment tönkre a kapcsolatotok valójában. Valószínűleg mostanra már megszűnt a szelektív vakságod, és visszamenőleg észre fogod venni azokat a jeleket, amelyek előtted voltak, csak te nem akartad látni őket, mert nem illettek bele a képbe. Ilyenkor - bármilyen nehéz is - objektíven meg kell vizsgálni, hogy te hol hibáztál, mégpedig azért, hogy legközelebb már ne ess bele ugyanabba a csapdába. A választásodban hibáztál? Volt valami fontos dolog, amit észre kellett volna venned, csak a szerelmi mámor és lila köd eltakarta előled? Ugyanis, ha egy kapcsolat tönkremegy, abban mindig két ember hibás, ha 99-1% arányban, akkor is. Legfeljebb nem tudod, mi a te részed. De ha leülsz, és végiggondolod a kapcsolat kialakulását, a fordulópontjait, és őszinte vagy magadhoz, akkor rá fogsz jönni, mit csináltál rosszul. Ezt nem kell megosztanod senkivel, elég, ha te tisztában vagy vele.

 A másik hibáira lényegesen egyszerűbb ráébredni, és leszögezni, hogy mi az, amit többé nem akarsz - de ennek is van egy nagy csapdája, mégpedig, hogy a múltban történtekből helyes következtetést vonsz-e le.

 

Szerelmi kétségbeesés

 

„Édesanyám! nem perdül a rokka, olyan szakadós ma a szál – vágy nehezül rám”?

Szapphó mintegy kétezer-ötszáz évvel ezelőtti kétségbeesett panaszához hasonlóakat férfiak és nők milliói éltek már át a viszonzatlan szerelem miatt.

  Amerikától Szibériáig sok ezren állítottak szívfájdalmuknak lírai emléket. Egy azték indián a tizenhatodik században így siránkozott: „Tudom már, miért ment ki apám belesírni az esőbe.”

 „Nézem a karom, melyet nemrég még öleltél, és a fájdalom kettétép” – írta egy japán költő.

 

A pszichiáterek és a neurológusok két általános szakaszra osztják a szerelmi elutasítás utáni időszakot: a „tiltakozás” és a „rezignáció/kétségbeesés” szakaszára.

 

A tiltakozás fázisában az elhagyott szeretők megszállottan próbálják visszahódítani szerelmüket. Amint beáll a rezignáció, teljesen feladnak mindent, és kétségbeesésbe zuhannak.

  Első felvonás: tiltakozás

  Amikor a szerelmesek rájönnek, hogy a másik a kapcsolat befejezésén töri a fejét, általában nagyon nyugtalanná válnak. Elfogja őket a vágy és a nosztalgia, s minden idejüket, erejüket és figyelmüket elszakadó kedvesüknek szentelik. Rögeszméjükké válik a szerelmükkel való újraegyesülés. Az elutasított emberek sóváran vágynak a kibékülésre. Így hát tiltakoznak, és nyughatatlanul kutatnak a remény leghalványabb jele után is.

 

Még ha a szakító fél együttérzőn és tisztességesen lép is ki a kapcsolatból, és jó barátként (vagy gyakran szülőként) továbbra is bizonyos kötelezettségeket vállal, sok visszautasított személy a szívfájdalom és a mélységes harag érzései közt ingadozik. John Lyly angol költő 1579-ben bölcsen így kommentálta ezt a jelenséget: „miképp a legjobb borból lesz a legsavanyúbb ecet, úgy fordul a legmélyebb szerelem a leghalálosabb gyűlöletbe.” Vajon miért?

  Valószínűleg mert a szerelem és a gyűlölet bonyolult módon összeköttetésben áll az emberi agyban. Az elhagyott szerelmesek egyre dühödtebbek. „Minden gondolatunk a legyőzöttség érzésébe torkoll” – írta Blaise Pascal. A híres francia filozófus pontosan tudta, milyen könnyen válunk az érzelmeink rabjaivá.

A szerelem és az elhagyottság dühe tehát szorosan egymáshoz vannak rendelve az agyban. Ha jobban meggondoljuk, tulajdonképpen sok közös vonás is van a kétféle szenvedélyben. Mindkettőt testi és szellemi izgatottság jellemzi, és hatalmas energiát szabadítanak fel. Egyaránt arra késztetnek, hogy rögeszmésen szerelmünkre összpontosítsuk figyelmünket, és célorientált magatartást generálnak. Végül mindkettő kínzó vágyat ébreszt: vagy a szerelmünkkel való egyesülésre vagy a csalódást okozó exkedves elleni bosszúra.

 

Második felvonás: rezignáció

  „Kimerít a vágy” – sóhajtja a nyolcadik századi kínai költő, Li Po. Egy idő után a csalódott szerelmes feladja a küzdelmet. Kedvese elment, örökre. Őt pedig eldobta. Sokan reménytelenségbe süppednek. Csak fekszenek az ágyon és sírnak. Bánattól emésztve ülnek dermedten, és mereven bámulnak a semmibe. Nem esznek, nem dolgoznak. Néha talán még feléled bennük a kísértés, hogy megpróbálják visszaszerezni a hűtlen kedvest, vagy felvillan bennük egy pillanatra a harag, többnyire azonban mély melankóliába süllyednek. Semmi sem ránthatja ki őket szorongó magányukból – csak az idő.

A szeretett személy elvesztése általában mély szomorúságot és depressziót vált ki az emberből. A pszichológusok ezt „kétségbeesési reakciónak” nevezik.

A férfiak és nők eltérően kezelik a szerelmi bánatot

 

A férfiak többnyire jobban függenek a szerelmüktől, valószínűleg azért, mert általában kevesebb rokoni vagy baráti kapcsolattal rendelkeznek. Talán erre vezethető vissza az is, hogy ők gyakrabban száguldoznak autójukkal vagy inkább fordulnak az alkoholhoz, drogokhoz, mint a rokonaikhoz vagy a barátaikhoz szerelmi bánat miatti kétségbeesésükben. A férfiak kevésbé mutatják ki fájdalmukat, inkább magukba zárják szomorúságukat. Egyesek kimondottan alacsony értékeket érnek el a depressziós skálán, annyira jól álcázzák szenvedésüket – még önmaguk előtt is.

Sokan leplezik a bánatukat, de munkateljesítményük, mindennapi rutinjuk és barátaikkal való kommunikációjuk megfigyelése alapján kiderül, hogy betegek – pszichológiailag és fizikailag egyaránt. Ezenkívül a férfiak hajlamosak a legdrámaibb módon kifejezésre juttatni kétségbeesésüket, a nőkhöz képest háromszor-négyszer gyakrabban követnek el öngyilkosságot szerelmi csalódás miatt. Ahogy a költő John Dryden leírta: „A halál öröm, ha az élet kín.”.

 

  A nők máshogy szenvednek. Nekik a világ minden táján kétszer nagyobb esélyük van arra, hogy komoly depresszióba essenek. A depressziónak persze többféle oka is lehet, de az egyik legelterjedtebb az elhagyás. A szerelmi elutasítást elemző tanulmányok szerint a nőknél súlyosabb depressziós tünetek figyelhetőek meg, legfőképpen a reménytelenség. A nők a szakítás után sokat sírnak, lefogynak, túl sokat vagy egyáltalán nem alszanak, elvesztik a szexualitás iránti érdeklődésüket, nem képesek koncentrálni, elfelejtik a leghétköznapibb dolgokat is, visszahúzódnak a társas élettől, és az öngyilkosságot fontolgatják. A kilátástalanság labirintusában elveszve a legegyszerűbb hétköznapi feladatokat is alig képesek ellátni. Sokan kiírják magukból sérelmeiket. És persze számtalan nő beszél, órákig lógnak a telefonon egy együttérző baráttal a vonal másik végén, akinek mindent újra meg újra végigmesélnek. Bár a kibeszélés nyújt némi megkönnyebbülést a nőknek, az összetört álmok ismételt felidézése gyakran visszafelé sül el. Míg a nő a már lezárult kapcsolatban dagonyázik, táplálja a rossz érzéseit – gyakran akaratlanul is újra traumatizálja magát.

 

Játszmák

 

Gyakori a játszmázás annak elkerülésére, hogy elodázzák a szakítást, aminek semmi értelme.

  Egy borbély egész életében szorgalmasan dolgozott, de csak szerényen tudott megélni a jövedelméből. Egyszer aztán vett egy lottószelvényt, és a legnagyobb meglepetésére rámosolygott a szerencse: övé lett a főnyeremény! Elgondolkodott, hogy egyáltalán mit csináljon ennyi pénzzel, megtanácskozta a kérdést a feleségével is, aki azt mondta, hogy először is vegyen magának egy becsületes öltönyt. Hiszen nincs egy rendes ruhája sem, és most, hogy gazdagok lettek, mégiscsak ki kellene néznie valahogy. A borbély varratott is magának egy szép, drága darabot. Mi tagadás, kicsit feszengett benne, de arra gondolt, a nejének igaza van: ha már van pénze, miért ne mutathatná meg ezt a világnak is? Ahogy azonban kilépett a szabótól, és át akart menni az úton, elütötte egy autó. Azonnal meghalt. A mennyországba érve felháborodva kérdezte a Jóistentől:

  - Egész életemben becsületesen dolgoztam, mégis szűkölködnöm kellett! Egyszer ért csak ekkora szerencse, hogy megnyertem a főnyereményt - mondd, miért pont most kellett meghalnom?!

  - Ne haragudj, nem ismertelek meg - válaszolja neki

az Úristen.

  Mindig ez a kis történet jut eszembe arról, amikor valaki teljesen mást akar mutatni magáról, mint amit legbelül érez. Természetesen van, hogy erre rákényszerülünk valamilyen okból - de csak ilyenkor csináljuk-e? Megismerjük-e még magunkat a ránk aggatott maskarákban, tudjuk-e még, kik vagyunk, miközben játsszuk a különböző szerepeinket? Ráégnek-e az arcunkra a maszkok, vagy meg tudjuk őrizni a hitelességünket, önazonosságunkat?

  Félreértés ne essék, önmagunkat felvállalni és megmutatni néha kifejezetten nehéz. A szerepjátszás mögött általában az a félelem húzódik meg, hogy úgy, ahogy vagyunk, talán nem leszünk elég jók, főleg, ha elkezdjük másokkal összehasonlítani magunkat. Ezt a bizonytalan, szorongató érzést a legtöbb ember ismeri, és ha nem is kíséri végig az egész életünket, egyes pillanatokban vagy periódusokban nagyon meg tud kínozni bennünket.

Amikor másokhoz hasonlítgatjuk magunkat, és ezekben az összehasonlításokban alulmaradva meggyengítjük a saját küzdőerőinket - azonban nem szabad beleragadni. Már csak azért sem, mert ilyenkor általában úgy gondolunk önmagunkra mint statikus, nem megváltoztatható képességekkel rendelkező lényekre - márpedig a tudomány is bebizonyította, hogy nem vagyunk azok.

  Carol Dweck, a Stanford Egyetem professzora, aki az úgynevezett mindset-elmélettel vált világhírűvé, kétféle gondolkodásmódot különböztet meg egymástól: az úgynevezett rögzült és a fejlődő tudatot. A rögzült tudattal rendelkezők abban hisznek, hogy a velük született képességek - például az intelligencia vagy a tehetség - hozzák meg számukra a sikert, míg a fejlődő tudatúak úgy gondolják, hogy adottságaik csak a kiindulópontot jelentik, a legtöbb alapvető képesség kitartó, elkötelezett munkával, gyakorlással, kísérletezéssel fejleszthető. Mi következik ebből a különbségből? A rögzült tudattal rendelkezők a kutatások szerint már gyermekkorukban is cikinek érzik, ha egy eredmény eléréséhez erőfeszítéseket kell tenniük, mert ez azt jelenti számukra, hogy nem elég okosak vagy tehetségesek ahhoz, hogy az adott teljesítményt kirázzák a kisujjukból. Éppen ezért ők jellemzően biztonsági játékosok: kerülik azokat a kihívásokat, amelyek a hibázás, a kudarc veszélyével fenyegetnek, nehogy megszégyenüljenek. Ezzel szemben a fejlődő tudatúakat kevésbé töri le a kudarc, abból inkább tanulni igyekeznek, változtatnak a stratégiájukon vagy még több erőfeszítést tesznek bele a következő próbálkozásba. Mindezt agyi képalkotó eljárásokkal is sikerült igazolni: a fejlődő tudatú emberek agya sokkal intenzívebb aktivitást mutat kudarc esetén, mint a rögzült tudatúaké. Ez a szemléletmód hozza létre az állandó fejlődés igényét és azt a rugalmas alkalmazkodóképességet, ami nélkülözhetetlen a jelentős teljesítményekhez és a jól működő párkapcsolathoz.

A buddhista tanok és a pszichológia határmezsgyéjén. Az úgynevezett shenpa az a lelkiállapot, amikor az ember úgymond „horogra akad”. Mintha megnyomtak volna rajta egy gombot, elindul egy automatizmus, belekerül egy ismerős és sajátosan kellemetlen lelkiállapotba: hirtelen feszült lesz, úgy érzi, hogy mások bántják, hogy az élet igazságtalan vele, hogy olyasmit kapott, amit nem érdemelt volna meg. A shenpa élménye azonban gyakran nem tudatosul, belép a tagadás mechanizmusa, és azt hazudjuk magunknak, hogy nem is vagyunk dühösek, nem is zavar minket ez az egész, nem is vagyunk feszültek. Az is gyakori, hogy még mielőtt igazán megéreznénk, hogyan is érint bennünket egy-egy helyzet, még mielőtt végiggondolhatnánk a legmegfelelőbb válaszlépést, már kezdünk is cselekedni, szinte automatikusan reagálunk, hogy a belső feszültségtől megszabaduljunk. Egy hétköznapi hasonlattal élve: a shenpa élmény olyan, mint amikor valamelyik testrészünk viszketni kezd, és erre az a késztetésünk támad, hogy azonnal meg kell vakarni. Holott bizonyos esetekben - mint például amikor bárányhimlőnk vagy adott típusú bőrbetegségünk van -, miközben vakarjuk, pontosan tudjuk, hogy most ártunk magunknak. Éppen most erősítjük föl a tüneteket. Most lesz a kis lángból erdőtűz. Ám az ösztönös, automatikusan felébredő vágy a megkönnyebbülésre erősebb bennünk, mint a józan megfontolás. Ez késztet minket arra, hogy akár éveken, évtizedeken át ismételjünk, sőt egyre nagyobbra duzzasszunk magunkban különböző szenvedést okozó témákat.

  Mindez nagyon természetes és emberi dolog. Hogy klasszikust idézzek, József Attila írja a Szabad ötletek jegyzékében:            „Viszket a seggem, megvakarom,

mégpedig ott, ahol én akarom.” Szóval jogunk van ehhez. Lehetőségünk is van rá. Nagyon is jól tudjuk, hogyan kell a problémákat eszkalálni, elmérgesíteni, miként lehet egy viszonylag apró feszültséget komoly krízissé duzzasztani, és úgy belecsavarodni egy-egy játszmába, hogy végül egészen méltatlan, megalázó helyzetekbe kerüljünk.

  Vajon az okozza-e a szenvedést, ami konkrétan történik velünk, például hogy valaki mérgesen néz ránk, pénzt veszítünk, vagy épp van rajtunk húsz kiló plusz? Ezt egy ilyen egyszerű ok-okozati összefüggéssel le lehetne írni? De akkor hogyan lehetséges az, hogy vannak, akik hasonló helyzetben nem szenvednek attól, amitől mi szenvedünk? A shenpa-elmélet szerint, amikor szenvedünk, akkor a bennünk előzetesen már meglevő bevonó erők és tendenciák aktiválódnak. Mindazok a hasonló történetek és érzések idéződnek fel, amelyeket korábban már átéltünk. Amikor például valaki felnőttkorában megérzi magában a féltékenységet, biztos lehet abban, hogy ennek van előtörténete az életében. Nem ez az első alkalom - már ott sorakoznak mögötte korábbi élmények, esetleg gyermekkorban megélt fájó tapasztalatok, és ami most történik, pusztán kiváltja, aktiválja a régi frusztrációt és fájdalmat.

 

 

Társas magány

 

Az intimitással napjainkban általában is baj van: nagyon eltávolodtak egymástól az emberek. Jellegzetesen azt élik meg, hogy tulajdonképpen csak a hasonlóval, a hasonló helyzetben lévőkkel tudnak beszélgetni. A feleségek a barátnőikkel, a férjek pedig a haverjaikkal, a munkatársaikkal sokkal jobban meg tudnak beszélni bizonyos élethelyzeteket, mint a saját házastársukkal. Számos férfit ismerek, aki a munkahelyi gondjait, a házassága problémáit, a félrelépéseit csakis más férfiakkal osztja meg, a saját partnerével nem. A barátnők olyan bensőséges viszonyt alakítanak ki egymással, hogy gyakorlatilag mindent tudnak a másik életéről - nemegyszer azt is elintézik, hogy a két család egymás közelébe költözzön, mert egymás „családtagjaivá" válnak. Közben pedig a saját partnerükkel egyre kevesebbet beszélgetnek. Miért nem beszélgetünk egymással? Mert a lelkünk mélyén nem vagyunk igazán kíváncsiak a másikra, és nem nagyon hiszünk abban sem, hogy őt érdekelné az, amit mi mondunk. Minden nő tudja, hogy sok férfi mennyire szeret a munkahelyi gondjairól beszélni. Vannak azonban, akik csak azért kérdezik meg a társukat, hogy mi volt a munkahelyen, mert érzik, hogy ez a „feladatuk", de valójában nem kíváncsiak rá. Ha pedig nem kíváncsiak, azt a másik előbb-utóbb megérzi, és kialakul benne egyfajta düh. Az nagyon bántó dolog, ha nem érdeklem a másikat! Ha nem eléggé fontos neki az, amit mondok! Dühös leszek rá! Előbb-utóbb minden ilyen helyzetben szexuális problémák alakulnak ki. Ha te nem vagy kíváncsi a gondolataimra és az érzéseimre, akkor én szexuálisan sem vagyok kíváncsi rád! Vagyis társas magányban kezdenek élni, kiürül a kapcsolat, majd végül szétszakad.

Mit szoktak mondani az emberek jellemzően, amikor hirtelen elhagyják, megcsalják őket, esetleg kiderül, hogy a partnernek kettős élete volt? Azt szokták mondani, hogy ezt az embert valójában nem is ismertem! Azt sem tudtam, kivel élek! És ez így is van. Egyszerűen azért, mert nem voltak elég kíváncsiak arra, hogy a másik honnan hova fejlődött, hogy milyen érzések és gondolatok munkáltak benne, amíg a megcsalásig vagy a szakításig eljutott.

 

Számos különböző vizsgálat közös vonása, hogy ha sikerül rávenni embereket arra, hogy olyat tegyenek vagy mondjanak, amivel korábban nem értettek volna egyet, tettük hatására megváltozik a dologról alkotott véleményük. Az ember tehát önigazoló módon működik. Hinni kezdünk abban, ami szerintünk jó indoka lehetett cselekedetünknek. Mi több, úgy emlékszünk majd, hogy pontosan ezért is tettük meg.

 

Párkapcsolatokban mindennapos, hogy mondjuk a férj munkahelyi feszültségei miatt ingerült a feleségével, de ezért aztán nem bocsánatot kér, hanem felesége kritizálásával keres igazolást durva viselkedésére. Mivel eredendően mindenki abból indul ki, hogy ő rendes, becsületes, udvarias ember, ha mégis kijön a sodrából, akkor annak oka nem ő, hanem a másik kell legyen. Több ilyen eset után kezd hinni abban, hogy őt otthon folyton idegesítik.

 

Ha mondjuk a férj megcsalja a feleségét, hirtelen úgy fogja érezni, hogy ő évek óta szexuális deprivációban élt, vagyis a kaland „járt neki". A férj tettéhez „igazítja" kapcsolatuk történetét. A kognitív disszonancia jelensége nem tudatos torzítás, hanem ez az ember működési elve. A „megbeszélések" már csak azért sem működnek, mert általában mindkét fél úgy látja, neki van igaza.

 

Mindenkinek nagyon ajánlom: gondoljuk végig, hogy mik a kérdéseink a társunkkal kapcsolatban. Miért érdekes ő nekünk? Mi lehet most fontos neki? Mi motiválja, mitől fél, minek örül? Már pusztán az a tény, hogy a partnert mindez érdekli, annyira jólesik az embernek! Egy e-mail, egy SMS, bármi apróság, ami a másik érdeklődését, törődését tükrözi, segít életben tartani a kapcsolatot. Az a fontos, hogy a kíváncsiság meglegyen, mert az egész kommunikáció ebből fakad. Amíg úgy tudjuk hazavárni a partnert, hogy kíváncsiak vagyunk arra, hogy mi történt vele, addig a kapcsolatban vannak tartalékok, és mindenképpen érdemes küzdeni érte. De abban is hiszek, hogy ha tényleg nincsenek már kérdéseink, és a másiknak sem hozzánk, akkor szépen el kell engedni egymást.

 

 

A spontaneitás elvárása

 

Ahogy a tünetelőírás zavart kelt az önfeledt pofozkodásban és tányércsapkodásban, úgy a spontaneitás elvárása zavart kelt a normál működésben.

A kapcsolatok tele vannak olyan elvárásokkal, amelyeknek a veleje, hogy spontán viselkedésként szeretnék látni azt, ami csak célzásokra, felszólításra működik. A spontaneitás jelentése az, hogy akkor szeret valaki valamit vagy valakit, ha a vágyott viselkedés spontán is megjelenik.

Például:

Ne azért vegyen nekem ajándékot, mert „kell", hanem mert eszébe jutottam.

Ne kelljen mindig megkérni, hogy segítsen, hanem jusson eszébe magától is.

Ne megfontolásokból ne csaljon meg, hanem ne is jusson eszébe.

Ne a kedvemért feküdjön le velem, hanem kívánjon meg.

A spontaneitás elvárása paradox elvárás, ugyanis a spontaneitás lényege a kiszámíthatatlanság, mi mégis azt várjuk, hogy éppen itt és most, amikor mi szeretnénk, a másik „spontán" módon tegye azt, amit szeretnénk. Miközben mi nem vagyunk spontának, tőle várjuk, hogy ő viszont úgy legyen spontán, hogy tudtán kívül végrehajtja, amit mi éppen várunk tőle. Ha pedig ismételten elmagyarázzuk neki, hogy csak azt szeretnénk, ha ezentúl spontán lenne, akkor hiába igyekszik majd spontán lenni, az már nem spontaneitás, ha azért tesz meg valamit, mert eszébe jutott, amire kértük.

A spontaneitás elvárása paradoxon, mert megfogalmazásától kezdve lehetetlenné teszi a spontán viselkedést.




További bejegyzések


Féltékenység
| 2 évvel ezelőtt
Féltékenység
Női vonzódás
| 1 évvel ezelőtt
Női vonzódás
Szakítás
| 1 évvel ezelőtt
Szakítás

A hozzászólási lehetőséget ideiglenesen lezártam. Ha kérdésed vagy hozzászólásod van a bejegyzéssel kapcsolatban, keress meg közvetlenül a kapcsolat menüpont allatt található ürlap segítségével.